Táv:                 107,37 km

Idő:                  6 óra 49 másodperc

Ébredés reggel hat órakor, igaz már fél hét mire kimászom az ágyból. Eljött a nagy nap, indulok életem első többnapos túrájára. Az izgalom és a félelem vegyesen van jelen. Az indulás előtti órák a csomag újbóli ellenőrzésével és a friss szendvicsek, valamint sütik elpakolásával el is repülnek. Indulás. Nyolc órakor elhagytam a szülői ház biztonságát és útnak indultam. De nem egyedül. Apa úgy döntött, hogy Létavértesig elkísér. Mi már kilencre odaértünk, a többiek csak fél tízre futnak be. Öten folytattuk utunkat, hisz Elnök Úr nem szeret aludni, az éjszakai műszak után inkább velünk tekereg. A határnál minden rendben zajlott,- felhívták a figyelmemet hamarosan lejáró személyi igazolványomra – gyorsan el is hagytuk az országot. Itt még ismerős volt a terep, hisz pár éve már megjártam Marghitát. Az első megálló Székelyhíd főtere. Egy kis tápanyagbevitel, és kutyaetetés után már épp szedelőzködnénk, amikor is elkezd esni az eső. Csodás… Na nem baj, a helyi kulturális ház oszlopai alatt kivártuk míg egy kicsit csendesedik. A biztonság kedvéért mindenki felvette az esőkabátot, és így folytattuk utunkat. 30 méter és egy jobbos kanyar után egy 7%-os macskaköves emelkedő állta utunkat. Kicsit más volt megmászni legalább 10 kg súlytöbblettel, szakadó esőben. De azért sikerült. ;-) És innen indult a hullámvasutazás a szakadó esőben. Egyszer fel, egyszer le, ráadásul macskakövön. Tamás már rémeket látott, a 7%-os emelkedő tábláját 70%-nak nézte. Érolaszi (Olosig) után Elnök úr megfordult és hazafelé vette az irányt, nem volt kedve tovább ázni. Így már csak négyen maradtunk a szakadó esőben. Az égi áldásnak annyi előnye volt, hogy kiderült a vízálló táska annyira mégsem vízálló, viszont a katonai hálózsák és az esődzseki (amit most sikerült először igazán tesztelni) szinte taszítja a vizet. Marghitára érve elállt az eső, sőt a nap is előbújt. Egy benzinkúton álltunk meg tankolni, azaz a többiek kávézni. És itt kezdődtek számomra az új utak. A következő település amint áthaladtunk Érábrány (Abram) volt. Itt még folytatódott a Székelyhídtól kezdődő hullámvasutazás. 7% fel, 7% le macskakő-egyszóval nem sok minden változott. Láttunk autópálya-építést, víztározót (aminek elfelejtettem a nevét), na meg a gyönyörű tájat. Még csak a dombok között jártunk, de engem máris lenyűgözött. Teljesen más, mint a hazai dombok. Nem szebbek, csak egyszerűen több és nekem ez már bőven elég. Utunkat folytatva Berettyószéplakon (Suplacu de Barcau) kötöttünk ki. A városba egy szép hosszú lejtőn érkeztünk be, ahol lehetett neki ereszteni (már amennyire mertem a csomaggal megpakolva), integetni az útszéli gombaárusoknak. Egy elágazásnál Jani várt minket, aki nem mert tovább menni a térképünk (Tamás) nélkül. Itt megebédeltünk és folytattuk utunkat Port irányába. A falu végén kergettek meg először a kutyák. Rögtön kettő is, pedig a gazdi ott ült a teraszon ,de nem volt képes visszahívni a blökiket. A következő település és egyben megálló Ipp (Ip) volt. Jani itt végre vett magának törölközőt, én pedig összefutottam fényképezés közben két hazánkfiával. Ők is túrázni voltak, csak rövidebb ideig. Együtt folytattuk utunkat Szilágyzovány (Zauan), valamint Bürgezd (Bilghez) érintésével Szilágynagyfaluba (Nusfalau). Itt újdonsült útitársaink bemutattak minket egy helyi fanatikus bringásnak, aki rögtön fel is ajánlotta, hogy maradjunk nála. Sajnos már le volt foglalva a szállásunk, úgyhogy immár vele kiegészülve folytattuk utunkat, de előtte megnéztük a helyi református templomot. Szilágynagyfalut elhagyva újabb emelkedő következett. Itt már szenvedtem. Még Szilágynagyfalu előtt kezdett el fájni a térdem, de úgy, mint még életemben soha. Fájt minden egyes tekerés, mikor pedig nem tekertem alig bírtam a lábamon állni. Mint később kiderül ez fordulópont volt a túra során. Szilágysomlyóra (Simleu Silvaniei) megérkezve az út mellett rengeteg régi, csodás motor állt rozsdásan. Egy kisebb múzeumi gyűjtemény. Itt még megnéztük az újdonsült helyi barátunk keróboltját, majd elfoglaltuk a szállást. A Henrietta Panzióban szálltunk meg, ahol isteni finom bográcsgulyással vártak minket. A gulyásnál talán csak a kenyér volt finomabb – a benne talált hajszál ellenére. A vacsoránál jót beszélgettünk a mohácsi hölgyekkel, akik minden hónap első hétvégéjét itt töltötték, és meglátogatták a közeli Szentháromság-hegyet. A többiek még elmentek várost nézni, nekem már nem volt erőm. Egyszerűen annyira fájt a térdem, hogy járni alig bírtam. Míg a többiek oda voltak elkezdtem írni az úti naplómat, amit nem sikerült befejezni, elnyomott az álom. Zuhi, majd irány az ágy, fél 11 körül már aludtunk is. Reméltem, hogy éjszaka kipiheni magát a térdem, hisz kenegettük mindenféle kenőccsel, fájdalomcsillapítót vettem be, sőt a kézrátételes gyógyítással is próbálkoztunk. Sajnos sikertelenül…

2. nap              Szilágysomlyó (Simleu Silvaniei) – Hajdúbagos

Táv:                 talán 1,5 km

Idő.                 10 perc

Reggel hét órakor ébredtünk (ottani idő szerint nyolc órakor), én rögtön biciklire pattantam és a térdemet próbálgattam. Egy kicsivel jobb volt, mint előző este, de még mindig nem az igazi. Még reggel is megpróbálkoztunk egy kézrátétellel, de nem sokat segítetett. Na de gyerünk, indultunk. Igen, én is megpróbáltam. Elbúcsúztunk vendéglátóinktól, (én fenntartottam a lehetőségét a korai viszontlátásnak) majd útnak indultunk. A boltot céloztuk meg és feltöltöttük vízkészleteinket, valamint a bolt előtt meg is reggeliztünk. Már a bolthoz való eljutás is csak fél lábas tekeréssel ment (Viva SPD!), de eztán csak rosszabb lett. A reggeli után még elindultam velük, de 500 méter után megálltam és feladtam. Nem akartam még jobban tönkrevágni a térdem, és a többieket sem lett volna értelme hátráltatni. Istvántól elbúcsúzva (a többiek 100 méteren 1000-et vertek rám, úgyhogy tőlük már csak telefonon búcsúztam) visszabaktattam a szállásra. Nagyon el voltam keseredve. Nem azért, mert nem tudtam tovább csinálni, ugyanis tudom, hogy képes vagyok rá, hanem amiatt, hogy ilyen fiatalon kipurcant a térdem. Visszaérve gyors sms váltás a hazaiakkal, hogy el kellene kezdeni szervezni a mentőcsapatot legalább Székelyhídig, oda ugyanis vonattal terveztem az utazást. Pár perccel később újra csörgött a telefonom, hogy maradjak a fenekemen, értem jönnek. Örültem neki, nem sok kedvem volt tök egyedül vonatozni. Három órányi várakozás után megcsörrent a telefonom, itt vannak a szomszéd faluba, induljak el a találkahelyre. Kicsit lassan haladtam, így elkerültük egymást, ami újabb telefonálgatáshoz vezetett. De megtaláltuk egymást, gyorsan bepakoltunk, irány haza. Szerencsére jó volt a társaság és így nem volt annyira rossz érzés hazamenni, vagy legalábbis feledtették velem a bánatomat. Egy kis kerülővel mentünk haza Zilah (Zalau) felé az útviszonyok miatt. Erre is akadt látnivaló rengeteg. Csodálatos hegyek Zilah környékén, csodálatos szerpentinek (Fúúú, de jó lenne itt tekerni! – felkiáltás), hatalmas, giccses kastélyok Bánnfyhunyadon (Huedin). Egy kis nyújtózás a Király-hágónál, majd folytattuk utunkat Magyarország felé. Este fél nyolcra haza is értünk, majd rögtön ágyba is dőltem, másnap várt rám a baleseti ambulancia…

Ezúton szeretném megköszöni Istvánnak, hogy felhívta a figyelmem a túrára, Tamásnak, aki mindent megszervezett helyettünk, Janinak a támogatást. A Henrietta panzió tulajdonosának György Imrének a szállásért és a gyógyítási kísérletekért. Végül, de nem utolsó sorban Pásztor Imrének, Irmusnak és Rebekának, valamint édesanyámnak, hogy hazafelé tartották bennem a lelket és feledtették velem  bánatomat. Ja és azt, hogy egyáltalán eljöttek értem. 

Jövőre újra felvesszük a versenyt Románia dombjaival, de lehet, hogy máshova indulunk el. István Medugorje városát nézte ki. Ja, hogy Bosznia-Hercegovinában van…na és?

Képeket később töltök fel a galériába…