Szombat reggel szomorú, esős időre ébredtünk. Nem jó jel a Mátra Maraton előtti napon. Gyors telefon haza a húgomnak, hogy vagytok, és főleg milyen az idő a Mátra alján? Péntek óta nem esik. Ez jó hír! Megvártuk, amíg Debrecenben eláll, aztán irány bevásárolni a családnak, no meg 2 napi ellátmányt magunknak. Egyeztetés a sporttársakkal, kerékpártartó szerelés, ebéd, aztán irány a DE Mátraházi szanatóriuma! Az út jó hangulatban telt, hamar elszállt a két és fél óra. A szálláshelyünk mellett egy gyönyörű, 57-es nyitott bogár parkolt. Mint másnap kiderült, ez volt a felvezető autó a hosszú,-, illetve rövidtávnak. Mire elhelyezkedtünk, megérkeztek a többiek is. Rajtszám felvétele, majd vacsora a parkoló széli büfében (a csülkös babgulyás kiváló!), vacsora után beszélgetés, sörözés-borozás. Reggel hűvös, de tiszta, derült időre ébredtünk. Azért elfért a hosszú ujjú mez. Ilyenkor mutatkozik meg a barátság, amikor valaki a féltve őrzött kedvenc mezét kölcsönadja a hiányt szenvedő lelkes amatőrnek. (Köszönöm Soma!). A starthelyen kezdett elérni a lámpaláz, majd egy kis émelygés, szédülés. Ilyen rosszul még nem éreztem magam indulás előtt. Aztán elindult a hosszú táv, még 15 perc, aztán mi jövünk. Elfoglaltuk a starthelyet, türelmesen vártunk. 15 másodperc a startig. FIRE! Felhangzott a már jól ismert Scooter szám. Kis kör az edzőtáborban, ki a főútra, éles balos után a mátraházi parkoló szélénél egy kis ösvényen leee! Szép kis lejtő rögtön az elején! Egy kicsit be is dugultunk, páran elhúztak mellettünk. Aztán egy kicsi, de hirtelen emelkedő (hiába, ez a Mátra!), szintén tötyögés előttünk. Az élboly meglépett. Robit ekkor láttam utoljára. Kanyargás az erdőben, majd megint egy húzós lejtő, itt már bátrabb voltam. Az aljában egy kiálló szikladarab kicsit lökött a gép hátulján és hopp, máris egy megtermett fa állt előttem. Épp hogy kikerültem. Megmosolyogtató, de eddig ez volt a legmelegebb helyzetem maratonon. Kis idő után utolértük a teljes mezőnyt. Kedves emberek leszedték a jelzéseket, eltévedt a felvezető motoros. Pár másodperc késlekedés után folytattuk utunkat rövid emelkedő után lefelé. Keskeny, de jó minőségű aszfaltúton száguldhattunk egy jó darabig. majd földút következett. Kicsit sáros, de élvezhető. A baj csak az, hogy a cél fent van. Egy éles balos, irány fölfelé egy keskeny ösvényen. Itt a többség leszállt és tolta. Aztán irány fölfelé és fölfelé, amíg a szem ellát. Pár kilométeren át fölfelé kanyargott az út. Kezdtem ledolgozni valamennyit a lejtőkön szerzett hátrányomból. A pálya továbbra is felázott, de jól tekerhető, legalább nem porzik. A szervezőket (na meg a fakitermelőket) dicséri, hogy a pálya több szakaszán is gyönyörű panoráma tárult elénk, a völgyekben több faluig is el lehetett látni. Ezek a pillanatok kárpótolnak minden fáradságért! Fölfelé menet utolértem Gábort, az egyik debreceni sporttársat. Saját bevallása szerint nem érezte túl jól magát. Mégis lemaradtam. Pár kilométer után utolértem, az út szélén pihegett. A következő kanyar után Frissítőpont! A következőnek jobban fogok örülni (az már a célban van)! 18 Km-nél járunk, már csak 14 van hátra, a szervezők szerint lefelé (!) Víz, banán, aztán tovább felfelé. Rövid emelkedés után aztán tényleg lejteni kezdett az út. Itt is vegyesen haladtunk aszfalton és földúton. Úgy vettem észre, lassan kezdek feljönni a mezőnyhöz képest. Rövid kiérő a 24-es útra, megint emelkedő. 3 KM Mátraháza a közúti tábla szerint. Jobbra letértünk egy turistaútra, 5 KM a CÉLIG?!  Már minden bajom volt, a szokásos izomgörcsök is egyre intenzívebben jelentkeztek. Hogy nincs az a táv, amit kibírnék nélkülük! A meredekebb emelkedőkön már szinte alig ültem fel, lelkesen toltam a Treket. Ennek ellenére nagyon tetszett ez az utolsó, technikás szakasz. Kisebb-nagyobb emelkedők, lejtők váltogatták egymást, volt kispatak meg minden. Az egyik srác, aki „csak a barátnőjét kísérte” (ránézésre is látszott, hogy tapasztalt sporttárs) látva, hogy szenvedek, ellátott pár jó tanáccsal. A vége felé már ugyanazokkal az arcokkal találkozik az ember, mikor ki éri utol a másikat. Lehet, hogy a nagyok ilyenkor összeszedik magukat, és hajráznak egy nagyot, hogy megmutassák egymásnak,  de „nekünk”, akik nem az eredményért jöttek, és ilyenkor már tudjuk, hogy MEGCSINÁLJUK, fontosabb, hogy váltsunk pár szót a másikkal, minthogy nyerjünk 1-2 másodpercet (főleg ha majd leszakad a lábunk). Végre ismerős szakasz következett, itt már jártunk az elején, közel a cél. Még 1 KM. Azért a szanatóriumba még leeresztettek minket, hogy a végén 400 méternyi emelkedővel koronázzuk meg a 32 Km-es rövidtávot. Na itt már nem láttam embert tekerni, utol értünk egy 6-8 fős csapatot, köztük Gábort. Rövidtávon még nem láttam ilyen szoros befutót. Az utolsó emelkedőn 1-2 embert megelőzve (!) az edzőtáborba feltoltam a kerékpárt. „Az idősebbé az elsőbbség”, mondta Gábor, megvárta, míg felkecmergek a nyeregbe, és egymás mellett beeteekeertüüünk a célba. Korosztály 57.!? Sose volt ilyen jó helyezésem! Nagy küzdelem volt! Nem ez volt az első versenyem, örömömben mégis ledobtam a kerékpárt, a sisakot meg fel az égbe, MEGCSINÁLTAM!!! 

Rövid pihenés, telefon a családnak hogy élek és (kis túlzással) virulok. Tésztaparti, sorbaállás a kerómosónál (most szükség volt rá). Aztán visszamentünk a szállásra, vártuk a középtávos ismerősöket és az egyetlen hosszútávos csapattársat, Somogyi Sándort.  Mire beért, megfürödve, átöltözve vártuk.

Vannak húzós versenyek, a Mátra szerintem „tolós” volt. Sose toltam még ennyit a biciklit! Ennek ellenére mégis ez tetszett leginkább a Top Maraton 4 helyszíne közül. Bár kicsit beijesztettek előtte, hogy köves a pálya (én inkább technikásnak mondanám). Nem olyan kiszámítható a terep, mint a szilvásváradi vagy a bükki, de ez inkább előnyére válik. Tetszett a változatos talaj és terepviszony (igaz, kevesebb aszfaltút is elég lenne), jól jött a pár maratonnyi rutin is, és a táj gyönyörű!

Számunkra ez volt a szezonzáró verseny, és már azt tervezgetem, hogyan készüljek fel a jövő évi versenyekre, amikor is középtávon indulok. Remélem, a következő szezonokban (talán e honlapon olvasottak hatására) sokan élnek át hasonló, felejthetetlen élményeket kezdő maratonosként. Azért talán lesz még idén jó idő, és eljutunk a hegyekbe. Mert mindenütt jó, de legjobb…..

Varga István

Robi meglátásából:

Szeptember második hétvégéjén rendezték a T-Mobile Top Maraton sorozat negyedik, egyben utolsó állomását a Mátra Maratont.

A versenyre autóval utaztunk, hála Istvánnak. Az út jó hangulatban telt, sztorizgattunk, eszegettünk („Az autóban nem eszünk”). Gyorsan megérkeztünk a szálláshelyünkre a DEOEC Szanatóriumba, Mátraházára. A szanatórium területén bolyongtunk egy kicsit, játszottunk az új kapukkal, mire megtaláltuk a nővérszállót. (A hétvége során sajnos kevés nővérkével találkoztunk.) Lepakoltuk a cuccunkat, majd kimentünk az erkélyre és vártunk a többiekre. Időközben a szálláshelyre megérkezett a magyar MTB történelem eddigi egyetlen olimpiai résztvevője: Vinczeffy Zsolt. Ez a hír amúgy csak engem dobott fel. Hát igen „csak” egy olimpiai résztvevő. Este meglátogattuk a közelben lévő kis büfét, és jót lakmároztunk (diétás sült kolbász, csülkös bableves, stb.). Este még tévéztünk, eszegettünk aztán go az ágyba és szunya. Másnap reggel vidáman ébredtem, hála pár motorosnak. Kinéztem az ablakon és azt vettem észre, hogy süt a nap. Ennek megörültem, és kimentem az erkélyre levegőzni. Ez nem tartott sokáig, mivel jó, ha 10 fok volt kint. Hosszú mez. Megreggeliztünk, majd elkezdtünk készülődni. Ekkor találkoztunk Hasenfratz Péterrel, aki az aktuális maraton bajnok. Ez is csak engem dobott fel. Na mindegy.

Elindultunk a rajthelyre, ahol elmentünk egy kicsit „bemelegíteni”. Ez abból állt, hogy felmentünk a Kékestető felé kb. 4 kanyart, aztán legurultunk. 9:30-kor rajtolt a hosszútáv és Istvánnal a pálya mellől buzdítottuk  elnökünket. Mire észbe kaptunk már vagy 100-150 rövidtávos állt be a rajthoz, de még így is az idei év legjobb rajthelyét sikerült kifognunk. 9:45-kor mi is elrajtoltunk és egy kicsit mérges voltam, mert mi nem kaptunk bogarat (a hosszú- és középtávnak ugyanis egy 1955-ös Volkswagen Bogár Cabrio vezette fel a rajtot. Nem tudom de ez nagyon bánt, hogy a rövid távosokat állandóan cukkolják (ld. Röfi, bezzeg amikor István szóvá tette neki, hogy feladta a tavalyi Szilvás Maratont valamiért nagyon csendbe lett.).A rajtnál volt egy bukás, amit sikerült kikerülnöm így roboghattam tovább. A versenyt lejtővel kezdtük, ami egy kicsit szűk volt ennyi embernek. Az első jelentősebb emelkedőn kénytelen voltam leszállni, mert előttem is ezt tették. Aztán sikeresen eltévedtünk pár vicces embernek köszönhetően. Azt gondolták jó poén lesz ellopni a pályakijelölő szalagot, és megfordítani a táblát. Az erdei út után kellemes kis aszfaltos rész következett, ahol lehetett terhelni a pedált. Itt esett meg velem az, hogy utolértem egy 14-15 éves gyömrői srácot. Kb. 45-tel mehettem, és NEM TUDTAM MEGELŐZNI. Olyan 5 km-en keresztül üldözhettem sikertelenül, amikor sérülésnek köszönhetően el kellett engednem. Épp az aszfaltról hajtottam fel egy köves emelkedőre („Nagyon köves a pálya”-by Soma), amikor egy öklömnyi kis kövecske eltalálta a bal lábamat. A követ az első háromszögön sikeresen átrúgtam a jobb sípcsontomra, úgyhogy nagyon pöpec volt. A köves pályán nagyon sok hasznát vettem új szerzeményemnek, a Manitou Blacnek. Ég és föld volt a különbség az előző telómhoz képest.  A pályának az utolsó harmadában volt egy jó kis tolós rész, ahol nagyon éreztem sérülésem. Tolásba amúgy nagyon jó voltam, sokakat utolértem J. Amúgy az előző két maratonon nem toltam ennyit (a szilvásit nem számolom, mert akkor technikai probléma miatt kellett tologatni.) A pálya végén volt egy kis fahíd, amin nem mertem áttekerni. Véletlenül neki ütöttem a nyerget a híd korlátjának, ami ennek hatására kb. 15 cm-t kilengett. Kösz nem, nem akarok fürödni. A pálya vége amúgy ugyan az volt, mint az eleje, csak ekkor már fáradt voltam, úgyhogy jött a tolás. A célegyenesbe még valaki lehajrázott, de nem érdekelt. Megcsináltam. 2:09:18-as idővel az U19-es kategóriában 13. lettem a 21-ből, míg összetettben 146. a 296-ból. Istvánnak megadtam a szokásos fél órát, úgyhogy boldog voltam. Megvártuk Somát, aztán még elmentünk a büfébe. A srácok bevállaltak még egy csülkös babot, míg én maradtam a hambinál.

Az út hazafelé is gyorsan telt, mindenki beszámolt élményeiről. Istvánnal elhatároztuk, hogy jövőre feljebb lépünk és a középtávon indulunk (Röfi nagy örömére). Megérkeztünk Debrecenbe, aztán én még tekertem egy kicsit (nem bírom nélküle J) a Nagyállomásra, mivel nekem még vonatozni kellett egy kicsit. Otthon örömmel konstatálták, hogy megint sikerült esés nélkül abszolválnom ezt a maratont.

Remélem jövőre is hasonló sikereket érhetünk el középtávon, bár ezekre már készülnünk kell. Nagyon élveztem az idei szezont, remélem jövőre is hasonló hangulatban telnek el a versenyhétvégék.

Találkozzunk jövőre is!!!

Kovács „MikRoby” Róbert