Az idén is sikerült eljutni a sokadik Duna maratonomra. Ez a verseny minden évben egy kicsit más arcát mutatja, régen a rajt a várból, tavaly iszonyat sár, az idén meg a nagy kánikula….

Talán ezért is várom minden évben egy kicsit másképp, no meg hogy előtte ott az X-Terra tereptriatlon verseny. Sajnos most az utóbbira nem sikerült eljutni, így maradt a vasárnapi versengés.

Reggel öcsikém kivitt minket a rajtterületre, ahol szokás szerint már nagy volt a nyüzsi. István szólt, hogy Robi rajtszámát felvette (ugyanazon a távon indultak), mert óriási sorok kígyóznak. Elindultam hát én is megküzdeni az én táblácskámért. A százméteres sorok láttán kicsit megrettentem, de érdekes mód a hosszútávos nevezésnél valahogy nem tolongtakJ. Így simán 2 perc alatt átvettem a nevezési csomagomat, ami szokás szerint a rajtszámon kívül semmi értéket nem képviselt sajna. Felerősítettük a rajtszámokat és irány a pálya. Az már reggel látszott, hogy óriási lesz a tömeg, de hogy 1400 ember…no meg ekkora helyre bezsúfolva…     

  A rajtelőkészület, beszólítás kész kabaré volt, valahogy ezt sosem sikerül megszervezni, pedig olyan egyszerűnek tűnne a távonkénti rajtoltatás. Így hát a középtávosok sokaságából sikerült a Fire-t meghallgatni és várni, hogy elrajtolhassak. Ez van, túlestünk rajta kár siránkozni, talán jövőre.

Az aszfaltos tekerés kifele Visegrádról a szokásos láncszaggató, értelmetlen nyomulásokról szólt (az első emelkedőn meg behalnak), nem is csípem, de visz a tömeg. Pulzusom is a 175 körüli értéken járt, ami sok, de leszorítani csak később sikerült, amikor már lemaradoztak az aszfaltharcosok és lehetett a saját tempómban menni. A rövidtávosok „lecsatolása” után már csak a közép és hosszútáv mezőnye küzdött tovább együtt, így is meglepő volt, hogy milyen nagy a tömeg még mindig (vagy csak én voltam túl lassú J ). Közben rátaláltam az ismerős arcokra, akikkel általában együtt küzdünk maratonról-maratonra. Jó velük egy pár szót váltani hisz szinte csak itt futunk össze. Sikerült is összeállnom egy harcostárssal, aki közben mesélt az előző napi tereptriatlonról, annak viszontagságairól. Becsülőm is őt, hogy másnap meg a hosszútávot nyomja, de kérem ha valaki a „Hegyek királya” címre pályázik…. Vele elég sokáig sikerült együtt menni, majd egy hosszabb lejtőn ahol néhány sorstársat előzgettünk én beragadtam ő viszont elhúzott. Hiába próbáltam eszeveszetten behozni nem sikerült, ám ellenben egy negyvenes tempónál lefele beleharaptam az anyaföldbe, ugyanis elnéztem egy „kisebb varacskosdisznó túrást” és átléptem a kormányon túliak társaságába. Esésem következménye: kormány elmozdult, meg a térdemben is egy kicsit rendeződtek a porcdarabok L . A kormány helyrehúzása után sajgó térddel, imitt-amott horzsolásokkal a fogamat szívva elindultam, de még a táv fele hátravolt. A következő itatónál azért láttam, hogy más sokkal rosszabbul járt sajna.

Miután a térdem bemelegedett a fájdalmat már nem éreztem, ellenben az éhség annál jobban kezdett rámtörni. Ez pedig még nagyobb ellenség esetenként, mint a sérülés… Gyorsan egy kis kaja a tatyóból menet közben és máris újult erővel mehetett a harc. Mivel az előző napokat a Bihari hegység felfedezésével töltöttük féltem a fáradt és nem kipihentetett lábacskáim állapotától így a vége fele egy kicsit túrázósabbra fogtam a tempót nehogy baj legyen a cél előtt. Nem sokkal későbbért be egy alakulat akikhez sikerült csatlakozni és velük taposni a pedált. Jól haladtunk felfele és lefele egyaránt. De…de jött a lejtő és a vezető srác bukott egy óriásit! Brrr.. Sikerült szerencsére mindenkinek lefékezni és elkerülni a további baleseteket. Eszméletvesztve remegett a földön, orrából, arcsérüléseiből szivárgott a vér. Gyorsan hívtuk a mentőket, az utánunk érkezők értesítették a szerencsére 100 m-re levő rendezőt, aki szintén szólt a helyi erőknek és ő pontosan tudta a helyzetünket is. Balesetesünk közben magához tért és a barátnője folyamatos beszéddel tartotta benne az életet, hogy vissza ne essen. Egy 20 perc múlva beestek a mentősök is egy terepjáróval, és az állapotfelmérés infúzió, injekció után áthelyeztük egy vákuumágyba, amit közösen „beüzemeltünk” és elszállították őt a barátnőjével együtt. A bicóikat letoltuk a rendezőhöz (őt a verseny végén a két bicóval együtt beszállították a célterületre) mi pedig elindultunk még a maradék 15 km leküzdésére. Ilyen élményt inkább nem kívánok senkinek, még a lefele száguldás is máshogy esett a pálya végén, pedig a sípálya és a vár előtti/ utáni részek igazán élvezetesek.

A célban már ott vártak a többiek aggódva, hogy hol kóboroltam már megint, vagy talán műszaki gondom volt… Sajnos nem, ez egy ilyen sport mindenkivel megeshet, még a legjobbakkal is, hogy buknak, csak a szerencsén múlik sokszor, hogy ki hogy ússza meg.

Videó:

http://www.velo.hu/bringatv/index.ph...rchlist#videok