Idén is nekivágtunk a Kitörés 60 Emlék- és teljesítménytúrának. Ezúttal is vonattal, a tavalyról megismert társasággal közelítettük meg a Kapisztrán teret, ahonnan fél 5 után nem sokkal 9-en indultunk el. A Bécsi kapun keresztül hagytuk el a várat, melynek tetejét ezúttal is tüntetők foglalták el és különböző módon szidalmazták az alattuk elhaladó, nagyrészt sportembereket. Ez most sem változott.
Viszonylag nagy tömegben haladtunk a Városmajoron keresztül a Diós árok felé. Ez volt az első komolyabb emelkedő, ami szét is rázta a mezőnyt. Mi lendületesen haladtunk felfelé, kicsit éreztem is a vádlimban a bemelegítés hiányát. A Diós árok végül tökéletes bemelegítésnek bizonyult. Itt már csak 4-en haladtunk együtt a társaságból. Tavalyi emlékeket felidézve befordultunk a Tücsök utcába, mivel nekünk anno azt mondták, hogy arra rövidebb. Körülbelül 5 perc elteltével kiderült, hogy mégsem az.
Rövid lépcsőzés után értünk az első pecsételő ponthoz, a Széchenyi-emlékműhöz. Idén is csodálatos panoráma fogadott bennünket a kivilágított Budapesttel. Utunkat a Normafa felé folytattuk, ahol a fejlámpák is előkerültek. A második pecsétet a Csacsi-réten kaptuk meg, majd innen jobbra fordultunk a János-hegy felé. Tavalyról rémlett, hogy itt alig tudtunk haladni a feltorlódott tömeg miatt. Ebben az évben sajnos/szerencsére nem voltak olyan sokan, így lehetett tempózni. Az út viszonylag jól járható, bár havas volt. A sok letaposott hó nem tudott elolvadni. 2 óra és 20 perc séta után már a harmadik pecsétet zsebelhettük be az oroszoktól, akik amerikai ellátmányt osztogattak a megfáradt túrázóknak Mars és Scnickers csokik keretében.
Idén szerencsére nem volt köd és szépen lehetett látni az Erzsébet kilátót, ahova most nem másztunk fel. Kicsit sajnáltam, mert biztos nagyszerű volt odafentről a kilátás, másrészt a lefelé vezető út biztos nem lett volna egy leányálom a körülmények miatt. És akkor pár szó a körülményekről. Ahogy pár sorral feljebb is írtam, az utak havasak, de főleg jegesek voltak és ez az amire mi nem készültünk. Hét közben nálunk esett 10-15 cm hó, míg Budapesten és környékén semmi. Erre az információra alapozva otthon is hagytuk a csúszásgátlókat. Elfér a fiókban.
Ha már az otthon maradt dolgok, essen néhány szó a felszerelésről, mi volt a táskában. Tavaly egy vékonyabb kabátban voltam és volt olyan szakasz, ahol fáztam, így bekerült egy hosszú, vékony aláöltözet a táska aljára. Folyadékból 1 liter volt nálam: fél liter víz és fél liter Nutrend IsoDrinx izotóniás ital, valamint 3 Magnes Life magnesium kapszula a görcsök ellen.  Élelemből 6 mini szendvics vajkrémmel és paprikás szalámival, 2 Sport szelet, valamit egyesületünk szponzorának köszönhetően Voltage Energy Cake energiaszelet. Természetesen nem maradhatott ki a fejlámpa egy darab pótakkumulátorral. Volt nálam egy akciókamera is, de végül nem használtam. Pedig egy-két szakaszon lehetett volna jó kis felvételeket készíteni.
A János-hegyről lefelé pedig érkeztek az első fenékre esések, szerencsére nem tőlem. Egy igen meredek és jeges szakasznál Soma pár méterrel előttem haladt. Pont elkaptam a pillanatot mikor kétségbeesetten kap egy faág felé, de nem sikerült elérnie, így hatalmasat zakózott. Itt taktikát váltottam és jöhetett a fenéken csúszás, melynek végén vigyorogva értem Soma mellé. Kereszteztük a Budakeszi utat, majd egy igen meredek úton értünk fel a Nagy-hárs-hegyre, a Kaán Károly kilátónál már a negyedik pecsétet gyűjthettük be. Innen egészen a Hűvösvölgyi útig ereszkedtünk, ahol a büfében feltankoltunk, bár idén nem volt forralt bor. Itt is feltűnt, hogy mennyivel kevesebben voltunk, tavaly perceket álltunk sorba.
Innen egy újabb mászás következett az Újlaki-hegyig egy kis eltévedéssel. Szerencsére csak 2-300 métert tettünk meg feleslegesen a rosszul kihelyezett vagy szabotált szalagok miatt. A csúcson megkaptuk az ötödik pecsétet, majd folytattuk az utat a Virágos-nyereg felé. Itt végig lefelé haladtunk és néhol még kocogtunk is kicsit. A Virágos-nyeregnél lévő ellenőrzőpont volt a 25 km-es táv vége és a 35 km-es táv rajtja. Nekünk csak egy kis pihenő. A  fasírtos zsemle és forró tea elfogyasztása után a sárga jelzésen kellett tovább haladni. Mielőtt rátérhettünk volna a turistaútra sikeresen leszakítottam a gombot a nadrágomról, de szerencsére a nadrág derékszorítójának hála nem csúszott le. Fél éve van egy madzag a táskámban, fogalmam nincs hogy került oda, természetesen a túrára azt is kipakoltam.
Tavalyról tudtuk, hogy ez a sárga ösvény elég keskeny és ha beragadunk valaki mögé akkor esélyünk nincs előzni. A többiektől tudtuk azt is, hogy ezt a szakaszt ki lehet kerülni, de idén német katonák zárták le a könnyebb utat. Szóval a sárga jelzésen folytattuk és beigazolódtak várakozásaink. Az út végig jeges és csúszós volt. Soma el tudott menni az emberek mellett, én inkább beálltam és amikor kiszélesedett az út akkor mentem csak el. Itt is volt szakasz, ahol érdemesebb volt fenéken ülve abszolválni az adott részt.
A hetedik pecsétet az Alsó-Jegenye völgyben kaptuk meg. Drága unokatestvérem egy darab borostyánnal a kezében várt, amivel összeköthettem a nadrágom. Aztán közölte a "jó hírt", hogy a mostani veszélyes és nehéz szakasz semmi nem volt ahhoz képest, ami a Paprikás-patak partján vár majd ránk. Az előző évben itt a csillagos ég alatt nyugodt tempóban haladtunk, még sár sem volt. Idén az út egy hatalmas jégpáncéllá változott. Egyes helyeken a patakmeder 10 méterrel lejjebb volt. Előttem egy srác elesett. Szerencsétlen kapálózott, de nem sikerült megkapaszkodnia egyetlen fában sem. Szerencsére nem esett baja, pár perc alatt ki tudott mászni. Nem telt el egy perc én is megcsúsztam, de az volt a szerencsém, hogy én el tudtam kapni az első fát az út szélén. Igaz először a jobb térdemmel tompítottam, de így nem zúgtam le a szakadékba. A forgalom miatt 2-3 perc után próbáltam ellökni magam, de nem sikerült a túloldalon elkapni semmit és megint elkezdtem csúszni a szakadék felé, de szerencsére megint elkaptam a fát. Aztán olyan 3-4 perc múlva megállt egy srác segíteni és fel tudtam kapaszkodni a hegyoldalba a fák közzé. Ezúton is köszönöm, hogy szakított rám időt és a saját testi épségét sem kímélve segített, akár magammal is ránthattam volna.
Miután sikeresen magam mögött hagytam ezt a szakaszt, kiértem az erdőből a solymári benzinkúthoz. A mentő épp akkor érkezett egy hölgyért, akit akkor húztak ki a társai a jégen mikor én még a fában kapaszkodtam. A buszmegállóban kisebb tömeg állt és várta az éjszakai járatot. Hirtelen bennem is megfordult, hogy lehet biztonságosabb lenne akár a Nyugati-pályaudvar várójában is átvészelni az éjszakát. Hamar elhessegettem a gondolatot és folytattam az utat Nagykovácsi felé. Egyből egy újabb fenéken csúszós hídon való átkelés következett de sikerült épségben abszolválni. A fájós térdemmel meglepő módon elég jó tempót diktáltam.  
Egy rövid nem tervezett kitérővel (igen, eltévedtem :D )értem a Muflon-itató nevű kocsmába, ahol már a nyolcadik pecsétet kaptam meg. Soma ezúttal is megvárt. Gyorsan feltöltöttük készleteinket, majd együtt folytattuk az utat Nagykovácsin keresztül. Kedélyesen beszélgettünk, fotóztunk. Néha néha ránéztünk az oszlopokra és ott volt a sötét turistajelzés is szóval haladtunk tovább. Egy útkereszteződéshez érve viszont észrevettük, hogy az eddig kéknek hitt jelzés igazából zöld, szóval nagyon nem arra mentünk amerre kéne, ráadásul három ember is követett minket. Együtt gyorsan megtaláltuk a helyes irányt és egy közel 3 km-es kitérő után újra a helyes útvonalon voltunk. Itt szóltam Somának, hogy a fájós térdem miatt haladjon nyugodtan a saját tempójában, majd találkozunk.
A Fehér-útnál a kilencedik pecsét is bekerült az itinerembe. Innen tudtam, hogy már csak a túra végén lévő Kakukk-hegy megmászása lesz megerőltető. Volt egy vicces pillanat. Egy útkereszteződésben direkt a rossz irányba fordultam, hogy WC-zni tudjak. Az előttem haladó 5 ember körülbelül egyszerre fordult meg és világított rám. Sajnos nem láttam az arcukat, de biztos a tanácstalanság lett úrrá rajtuk, hogy merre is kell akkor menni. "Csak WC-zek, az a jó irány" mondtam nekik és magamra hagytak.
A Malom-földekre most valahogy más irányból érkeztem meg, nagyon nem rémlett ez a szakasz, ráadásul a forgóajtók és a létrák is hiányoztak. Vagyis egy látra volt. Mindig volt kit követni, így haladtam tovább és sikeresen begyűjtöttem a tizedik pecsétet is. A perbáli Kaiser sörözőben megszereztem a tizenegyediket is. Innen két sráccal együtt haladtam tovább, akikkel még együtt tévedtünk el Nagykovácsiban. A sörözőből kiléptem és akkor szólítottak meg:
- Szia, nem tudod merre kell menni?
- Ha jól emlékszem egy kis utcába kell befordulni jobbra, de inkább megnézem a telefonom. Nem akarok megint eltévedni, Nagykovácsiban is mentünk pár km-t feleslegesen.
- Mi is ott tévedtünk el, lementünk a zöld jelzésen.
- Várjatok csak, akkor ott együtt tévedtünk el.

Egy kisebb domb megmászása után értem az utolsó előtti pecsételő ponthoz, Anyácsapusztára, ahol forró teával vártak bennünket. A tavalyi évtől eltérően idén nem a szántóföldek és a horgásztó szélén, hanem egy aszfaltozott úton, majd a szántóföldeken átvágva értem a Kakukk-hegy lábához. Viszonylag hamar sikerült megmászni és megszerezni az utolsó pecsétet a csúcson.Idén szerencsére elkerültek a gyomorproblémák. Onnan már csak le kellett sétálni a célt jelentő szomori sportcsarnokba.
Végül 13 óra és 47 perc alatt sikerült teljesíteni a túrát. Előzetesen a tavalyi 13 óra 30 perc megdöntését tűztem ki, de a körülmények ismeretében a teljesítés is nagyszerű teljesítmény.
Összességében eléggé kimerített a túra, hazafelé a vonaton már akkor aludtam, mikor még a Nyugatiból alig gördült ki a szerelvény. A térdemnek sem tett jót a fával találkozás, de szerencsésen célba értünk mindketten és ez a legfontosabb.

Robi