Nagyvárad-Dragan
              2013. szeptember 15.
Idén a szokásos októberi Dragan-kört szeptember közepére, szombat helyett pedig vasárnapra időzítettük.  Így aztán kikaptuk a nyár és a vénasszonyok nyara közötti esős időszakot, de ez sem tudta elrontani a hétvégénket :)
Józsinál nem volt hely, így Félixfürdő helyett egy belvárosi szállóban foglaltunk szobát. Somával már szombat délelőtt elszöktünk itthonról, hogy kényelmesen sétálva megnézzük Nagyváradot. Évente többször megyünk Váradra, de sosem szánunk időt a városra, mindig konkrét úticélunk van: Tibiéket látogatjuk meg, Józsihoz igyekszünk stb. Soma már régen szerette volna körbefotózni a várost, én pedig kipróbálni a mindig autóból csodált retro villamost. :)
Szombat reggel felpakoltunk a bogárra és – még napsütésben – elindultunk. Mire elfoglaltuk a szállást, biztonságba helyeztük a bringákat, hogy gyalog és villamossal vágjunk a belvárosnak, rendesen esett az eső Váradon. Előre kiválasztottuk, mit akarunk mindenképp megnézni – szerencsére ezek az épületek igen közel estek egymáshoz, így 5 megállónyi villamosozás után gyalogosan jártuk körbe őket. Már a villamosból megláttunk egy oldalkocsis Indian motort, így városismereti sétánk első állomása kötelezően az oldtimer körbejárása és minden szögből való megörökítése volt. Megcsodáltuk a városházát is. (De csak mert annak árnyékában állt a motor :) )
A Fekete Sas palotához sétáltunk, impozáns színesüveg ablakai alatt ifjú házasok fényképezkedtek 15 percenként váltva egymást, széles folyosóira kinyúló kávéházak teraszain párok üldögéltek – ugyanakkor  beugró kapualjai alatt kartonpapírba burkolózott hajléktalanok feküdtek állathoz is méltatlan körülmények között.  A gyönyörű, színes, kanyargós folyosókra elegáns üzletek kirakatai nyíltak, helyenként viszont rejtélyes lépcsőházi bejárók bukkantak elő. Soma bement (majd engem is bevitt) egy ilyenbe – mert ugye nekünk be kell menni mindenhová, ahová épeszű ember a lábát nem tenné be :P – felmentünk a thrillerbe illő lépcsházban és mintha egy romos kastély folyosóira érkeztünk volna – azaz oda is érkeztünk… Én már mentem is volna vissza, de muszáj volt pár kép erejéig bátornak lennem. :O
Innen a Holdas templomba (Mária Elszenderedése ortodox templom) vezetett utunk, ahol  a katolikus tempolmokhoz képest meglepő küllemmel és szokásokkal szembesültünk, ezért itt elég hosszan elidőztünk. A neoklasszikus-barokk templom harangtornya 55 méter magas. „Holdas”, mert az óraszerkezet alatt helyezkedik el egy három méter átmérőjű fele fekete, fele aranyszínűre festett gömb, melyet egy szerkezet úgy mozgat, hogy a gömb mindig a valóságos holdképet mutatja. A szerkezetet, amely még ma is működik, Georg Rueppe készítette 1793-ban!
Miután lefényképeztünk sok szép épületet, átsétáltunk a Szigligeti Színházhoz (ma Nagyváradi Állami Színház). Tavaly is innen indult az Oradea City Running félmaraton, most is zajlott már a rajtszámátvétel, így bár Soma idén nem futott, megkerestük Józsit, aki jó szokása szerint nyakig volt a soron következő sportesemény szervezésében. Továbbálltunk, végigmentünk a sétálóutcán, fotóztunk farmeres-spicc-cipős tizenéves balerinát Dórinak, aztán átmentünk a Sebes-Körösön megnézni a várat. Közben elhaladtunk az Ady Endre Múzeum előtt, ami persze zárva volt. A vár sokkal nagyobb, mint gondoltuk, de csak egy része volt látogatható, a másik felében rekonstrukció zajlott. Mire megnéztük, amit lehetett, ránk esteledett, így visszavillamosuztunk a szállásunkra. A végállomáson láttunk olyan nagyon régi villamost, ami a vonatokhoz hasonlóan csak „mozdony” volt, motor nélküli kocsikat húzott (lám, milyen jó, hogy ennyire értek a kötöttpályás járművekhez :D)
Vasárnap a szokásos helyen, a benzinkútnál találkoztunk a csak reggel érkezőkkel: István hozta Csipiszt, Katát meg Szabit.  Ittunk egy jó kávét a benzinkútnál és már indultunk is tovább a Király-hágón át a Dragan víztározó felé.
Mivel idén kivételesen senkinek nem tűnt el a keróscipője, jó hangulatban vágtunk neki az akkor még hűvös, de napsütötte tájnak. Minden vizes-sáros volt, de örültünk a szép időnek. A fényképek kulcsfigurája István lett, mert egyedül neki volt annyi esze, hogy már reggel felülre húzta az egyesületi mezt. ? Tűrhetően haladtunk annak ellenére, hogy megint volt újonc, akit be kellett várni. A sok várakozási idő miatt ismét végigettük a napot, mert ha már megállunk, ki kell használni az időt energiapótlásra ?Most is megálltunk a Mező-havason is, a farönkökön ülve itt szoktunk enni.
A bihari hegyekben vasárnap is szorgoskodnak a népek: a munkagépek mellett még délután is volt ember, így kevés időnk volt arra, hogy Fotist a bringájával együtt a traktor tetején fotózzuk vagy Csipisz „legyen traktorkerék az első kerekem”-ötletét megvalósítsuk :) Mondjuk, az erdőből előmászó román munkás nem tűnt túl feszültnek attól, hogy épp a traktorján mászkálunk ;)
Voltak patakátkelések, az előző napok esőzései miatt elég magasan állt a víz: ahol máskor száraz lábbal átjutunk, ott most 20-30 cm mélyen folyt a víz, én az első ilyenben meg is merítettem a jobb lábam, de csak mert utálom a puha, meleg száraz zoknit :S
A Ló-havason felmentünk megint a csúcsra, bár először értelmetlennek tűnt, mert ki sem látszott a felhőkből a teteje (meg hát az oda vezető 1 órás köves felfelé sem mindenkinek kedvence :) ). Aztán az erős szél percek alatt tisztára seperte a környéket, kis időre még a nap is kisütött, mire felértünk pedig újra tejben úszott minden. Onnan nagyon jó legurulni, de most nem lehetett száguldozni, mert egyrészt az orrunkig is alig láttunk, másrészt nagyon csúszós-sáros volt a lefelé vezető csapás. Itt már hideg volt, 8,4 fokot mértünk, de még nem vettünk fel minden ruhát, mert a következő patakátkelésnél úgyis összevizeztük volna. Soma mondta, hogy az az IBO-t tekerve látták, hogy az utolsó patakos résznél, ahol gyökerek, majd kövek majd köves patak a megszokott sorrend, elterelték a patakot, át lehet ott majd kelni szárazon. Hát elterelték, az igaz, de a víz ekkor ömlött rendesen az új mederben is. A fiúk átgurultak rajta, és mire leereszkedtünk a patak völgyébe, már hordták a köveket, hogy ne kelljen újra cipőstül lábat mosnunk a jéghideg vízben: a hódokat is megszégyenítő csinos kis gátat raktak nekünk. Sikerült is átkelnünk, szerencsére a stopli sem csúszott le a vizes köveken (bár ezzel inkább csak szerencsénk volt)… viszont a gát olyan jól sikerült, hogy a hideg víz egy része abban a mederben folyt tovább, ahol mi folytattuk az utunkat :D Ez persze semmit nem csorbít a fiúk lovagiasságán, a patakelterelést azóta is törlesztjük nekik :)
Hamarosan kiértünk a kúthoz, mely az egyetlen vízvételi lehetőség ezen a túrán, és ahonnan már csak 10-15 km könnyen tekerhető dózerút van az autókig. Ezt a helyet nagyon szeretem, a környező erdő alja egybefüggő puha mohaszőnyeg, mely az év bármely szakában megyünk, vidám zöldjével borítja a talajt :) Itt akkor is mindig megállunk, ha még van elég vizünk.
Innentől fogva aztán lehet veretni lefelé! :) Engem ettől idén Soma óva intett, hiszen ilyenkor több liter vizet csapunk fel saját magunkra, de engem ez (akkor még) nem nagyon érdekelt, Szabival előreszáguldtunk. Közben nagyon élveztem, utána viszont csuromvizes ruhában kellett bevárnunk az óvatosabban suhanókat, kocsikulcs persze hátul… Az ereszkedő alján már annyira vizes voltam, hogy Somával muszáj volt előremennünk száraz ruhát venni, a végén levő pár km mászás pedig kifejezetten jólesett, mert ott kicsit kevésbé fáztam (de még így is nagyon).
Mire a csapat vége befutott, már száraz ruhában, útra készen voltunk, megettük a kocsiban hagyott sütiket, beültünk a bogárba és hazakocsikáztunk.
Jövőre nyilván újra megyünk, ezen a túrán mindig remekül érezzük megunkat. Remélem, jövőre elmarad a kétnapos vacogás és csak a csodálatos táj meg a bringa marad  :)

Eszter