Régóta terveztem egy hosszabb tekerést Bihor megyében. Barátaimtól sokat hallottam a környék szépségéről, melybe a tavalyi csíksomlyói túra során magam is belekóstolhattam. Ezért örültem, mikor Major Tamás barátom megkérdezte, mit szólnék egy hosszabb edzőkörhöz a nyári több napos kiruccanás előtt?

A Debreceni Megtestesülés Plébánia immár rendszeresen szervez gyűjtést a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára. A most összegyűlt adományokkal a Gálospetriben és Székelyhídon működő gyermekotthonok működését igyekeznek támogatni. Ezen felül még néhány környékbeli rászoruló család kapott tartós élelmiszer csomagot. Az adományokat a gyűjtést szervezők néhány fős csoportja adta át a rászorulóknak.

Így az úti cél kézenfekvő volt: kísérjük el az adományokat Gálospetribe és Székelyhídra.  Az ötlet másoknak is felkeltette az érdeklődését, így csatlakozott hozzánk a Bánk házaspár, Kovács Róbert és Tamás. Így hatan vállalkoztunk a táv teljesítésére.

Május 21.-én szombat reggel hét órakor gyülekeztünk a plébánia udvarán, majd kávézás után egyből nekivágtunk az előttünk álló kb. 120 kilométeres távnak.

Vámospércsig megállás nélkül, jó tempóban haladtunk. A szombat délelőtti forgalom szinte elhanyagolható volt, bár egy-két autós óvatosabban is előzhetett volna. Már a városba értünk, amikor megelőzött minket az adományokat szállító teherautó. Rövid pihenő, egy-egy szendvics, aztán indulás tovább. A város után jó darabig kerékpárúton haladhattunk, így még inkább megfigyelhettük a természet szépségét. A vasútállomástól rövid sprint a határig, majd a román oldalon rövid fenyőfasort csodálhattunk meg.

Érmihályfalva, majd Érmellék következett. Major Tamás menet közben a lehető legtöbb információt próbálta meg átadni a környékről.  Az értarcsai lejtő után letértünk Gálospetri felé. Rövid emelkedő és fényképezés után kénytelenek voltunk eligazítást kérni a faluban. Kis tévelygés és 50 km után végre megtaláltuk a gyermekotthont.

A teherautóról már lepakoltak. A nevelők nagy-nagy szeretettel és nagyon finom, törökös kávéval fogadtak bennünket. Segítségükkel megpróbáltunk bepillantani a gyerekek életébe, már amennyire lehetséges egy ilyen rövid látogatás alkalmával. „Innen nézve mennyire más a világ”, mondta Bánk Józsi az egyik gyerekszobában állva, és mennyire igaza volt! Rövid pihenés és beszélgetés után tovább indultunk Székelyhíd felé. 

A szikrázó napsütés mellett az egyre inkább jelentkező fáradtsággal is meg kellett küzdenünk. Aztán egy kisebb emelkedő után feltűnt Székelyhíd. Ismét rövid verseny, aztán begurultunk a városba.  A főtér már ismerős volt. Rövid felfrissülés után megnéztük a gyerekek műsorát, amivel direkt nekünk készültek. Először hallottuk a Trianon-himnuszt. Jóízű beszélgetés és pár szendvics után nem maradhatott el a kávé sem. Aztán jött az ötlet, nézzük meg a kastélyt, amelyet nemrég kapott meg az alapítvány. Az új épület kb 100 gyermeknek nyújthat biztonságot, bár jelenlegi állapotában nehéz ezt elhinni. Az épület biztosan látott már szebb napokat is, három éve még iskola működött benne. Nagyon színvonalas oktatás folyt a falak között, de be kellett zárni az udvari WC és a kézmosási lehetőség hiánya miatt. Végigjártuk az épületet, megnéztük az uradalmi konyhát, a füstölőt, majd megtudtuk, hogyan működött a II. világháború előtti központi fűtés. A kastély és hatalmas kertje szinte életre kelt előttünk. Gyorsan telt az idő, ideje volt haza indulni. A hosszú pihenő után új erőre kapva vágtunk neki a bő 40 kilométernek. Székelyhíd után nem sokkal szemből érkezett Soma, hogy hazáig kísérjen minket, nehogy eltévedjünk. Létavértesen előkerült Robi hátizsákjából a sütemény, majd elköszöntünk testvérétől, Tomitól, aki innen Hajdúbagos felé vette az irányt.

Ahogy fogytak a kilométerek Debrecenig, úgy fogyott az erőnk is. Bánk után ismét rövid pihenő, majd végre megpillantottuk a Debrecen táblát. A végére nagyon elfáradtunk, azonnali regenerálódásra volt szükségünk. Így utunk egy söröző teraszánál ért véget. A napot jóízű beszélgetéssel és sörözéssel zártuk.

István